Bennett-kenguru

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetettk

A Bennett-kenguru vagy vörösnyakú wallaby (Macropus rufogriseus) az emlősök (Mammalia) osztályának erszényesek (Marsupialia) alosztályágába, ezen belül a Diprotodontia rendjébe és a kengurufélék (Macropodidae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

A Bennett-kenguru Tasmánia egész területén és Ausztrália délkeleti partsávján, Queensland és Új-Dél-Wales államokban,[1] az eukaliptuszerdőkben és a bozótos területeken fordul elő. A partoktól a hegyi erdőkig mindenütt megtalálható. Él a Bass-szoros szigetein is, de nem lehet tudni, hogy melyeken őshonos, és melyekre hurcolták be. Új-Zéland déli szigetének Canterbury régiójában viszont biztosan betelepített populációja található. Tasmaniában és Queensland partvidékén az utóbbi 30 évben elszaporodott, egyrészt a vadászat csökkenése, másrészt a foltos erdőirtás miatt, ami lehetővé teszi, hogy a tisztásokon legeljen, és az erdőben pihenjen. Ismeretlen okokból Victoriában ritka.

Alfajai

• Macropus rufogriseus banksianus (Quoy & Gaimard, 1825)
• Macropus rufogriseus fruticus (Desmarest, 1817)
• Macropus rufogriseus rufogriseus (Ogilby, 1838) - Tasmania

A Tasmaniában élő alfaj kisebb, bundája sötétebb és bozontosabb,,[2] mint a többi alfajé. Megszokta az ember közelségét, és gyakran legeli a sövényeket még a városokban is. A fogságban élő Bennett-kenguruk tartják magukat a megszokott szaporodási rendhez; a Tasmániából származó nőstények úgy késleltetik a vemhességüket, hogy nyár végén szüljenek.

Megjelenése

A kenguru fej-törzs-hossza legfeljebb 90 centiméter, farokhossza 65-90 centiméter és testtömege elérheti a 27 kilogrammot. A hímek jelentősen nagyobbak, mint a nőstények. Orruk, mancsuk fekete, alsó ajkukon fehér csík húzódik. A bunda a nyakon és a vállnál vöröses; vastagabb, mint sok más wallaby bundája. A Tasmániában élő alfaj kisebb termetű, és hosszabb szőrű, mint a kontinensen élő alfaj. Feje a legtöbb kenguruhoz hasonlóan viszonylag kicsi, fülei hosszúak. Hátsó lába nagyon erős, három egyenlő hosszúságú részből áll, ezek a comb, a lábszár és a lábfej; lábfeje nagyobb, mint a többi wallaby-fajnak. Nyugalmi állapotban a vastag izmos farok a lábakkal együtt egyfajta háromlábú állványt képez, ahol az állat súlya a lábakra nehezedik. A kenguru főként előre és nem felfelé ugrik. A kinyújtott farok kormányrúdként szolgál. Hasonlít a csíkoshátú wallabyhoz (Macropus dorsalis), de nagyobb annál, hátáról hiányzik a fekete csík, és bundája finomabb.[2]

Életmódja

A kenguru túlnyomórészt magányos, de összegyűlik, ha elegendő élelmet, vizet vagy menedéket talál. Ezekben a csapatokban hierarchiát alakítanak ki. Az újabb kutatások szerint a konfliktusokat a társas életmódú állatokhoz hasonlóan rendezik.[1] Szürkületkor és hajnalban táplálkozik,[1] néha napközben is. Tápláléka fűfélék, levelek és más lágy szárú növények.[1] Az állat 12-15 évig él.

Szaporodása

Az ivarérettséget 14-19 hónapos korban éri el. A párzási időszak a kontinensen egész évben tart, Tasmánián februárra és márciusra esik. A nőstény 33 napig termékeny. Udvarláskor a nőstény megnyalja a hím nyakát. Erre a hím a nőstényhez dörzsöli az állát. Ezt egy rövid birkózás követi, majd párosodnak. A pár egy napig együtt marad. A vemhesség 30-40 napig tart, ennek végén egy fejletlen kölyök születik. A kölyök 9 hónapig az erszényben marad,[3] és anyja 12-17 hónaposan választja el. A lányok többnyire nem költöznek messzire anyjuktól, a fiúknak viszont messzire kell menniük. Az anyák készek az elárvult kölykök örökbefogadására.[4] Ahogy sok más kengurufajnál, nála is megfigyelhető az embrió fejlődésének késleltetése.

Kapcsolata az emberrel

Gyakoriságuk és elterjedési területük nagysága miatt az IUCN nem veszélyeztetettnek sorolta be. Gyakran megpróbálják új helyekre betelepíteni, így a skót Loch Lomondban, Inchconachan szigetén él egy kis populációja. Ez két pártól származik, akiket 1975-ben telepítettek ki a Whipsnade állatkertből. 1993-ban 26 leszármazottjuk élt.[5] Nagy-Britanniában a 20. század kezdetétől Derbyshire-ben a Peak Districtben élt egy másik populációja, ami azóta valószínűleg kihalt. Derbyshire-ben (Észak-Sussex) is néhány példány. West Sussex (Nyugat-Sussex) és Hampshire további elszórt populációk otthona.[1]

Franciaországban a Rambouillet-erdő déli részén, Párizstól 50 km-re 30 Bennett-kenguru él vadon. Az 1970-es évektől telepedtek meg itt, amióta az 1970-es években egy viharban megszöktek egy émancé-i állatparkból.

Otto Koenig 50 példányt megpróbált Ausztriában elvadítani, de nem bírták a telet. A Man-szigeten élő populáció egy pártól származik, akik az 1970-es években szöktek meg egy vadasparkból.[6]

Németországban, Mecklenburgban Stargard környékén él néhány Bennett-kenguru. 2001-ben egy betörés miatt megszöktek a közeli állatkertből, és három Bennett-kengurut nem tudtak befogni. Azóta vadon élnek és szaporodnak; még a 2009-2010-es kemény telet is kibírták.[7] Angliában és Skóciában 1900 óta már többször elvadultak, de a kemény telek miatt a legtöbb ilyen populáció kihalt.

1870-ben Tasmániából néhány Bennett-kengurut szállítottak Christchurchbe (Új-Zéland), két nőstényt és egy hímet elengedtek Te Waimate környékén. 1874-ben szabadon látták őket Hunters Hillsnél. Gyorsan szaporodtak, ma körülbelül 350 000 hektáron élnek. A Canterbury régióban kártevővé nyilvánították őket, és a tulajdonosoknak nem szabad hagyniuk, hogy bizonyos területeket elhagyjanak.[8]

Állatkertekben

A leggyakrabban bemutatott kenguru faj.